A túlvilág egy Ghibli film
Shinkai Makoto, akit több kritikus is "az új Miyazakiként" emleget, soha nem jutott még ilyen közel világhírű elődje világához, mint legújabb, nagy költségvetésű mozifilmjével. Az egyszerre futurisztikus és ezoterikus világ, az érzelmes családi téma, a rajzok kidolgozottsága mind a Ghiblit idézik, valami mégis hiányzik. Talán pont az, hogy ez nem egy Ghibli-film.
A rendező mostanra végleg maga mögött hagyta a kreatív, de kezdetleges animációját, amely olyan bájossá tette első munkáját, az ötperces fekete-fehér Kanojo to Kanojo no Nekót, és egyre inkább az animációs stúdiók keze alá dolgozva elérte a rajzolt animáció maximumát. Az aránytalan karakterek megszépültek, a hátterek soha nem látott részlegességgel terülnek el a szereplők mögött, érezni a táj minden rezdülését, közben a már-már extravagáns téma is konvencionalizálódott. Bár nyomokban még ott vannak a Shinkai-féle szimbólumok és kedvelt témák - mint a tiszta lelkű gyerekkarakterek, a soha be nem teljesülő szerelem, a természetfeletti - , kicsit minden más lett.
A jövő és az űr tematikájának helyét, mely a Hoshi no Koéban vagy a Kumo no Mukö, Yakusoku no Bashöban központi szerephez jut, most a fantasy környezet veszi át, az átjárhatatlan terek helyét - amilyen a Másodpercenként öt centiméterben a több száz kilométer, máskor a világűr - az élet és halál világa váltja fel. Nyomokban még ott van minden, ami fontos, beleértve a giccs határát súroló lila-rózsaszín látképeket és a finálénál feljajduló japán popzenét, mely agyon is csapja rögtön a korábbi komoly hangvételt, mégis más ez, mint az eddigi Shinkai Makoto-filmek.
Utazás a Styx folyón
Nem véletlenül került elő többször a Ghibli stúdió neve, a film nézése során nemegyszer azon kapjuk magunkat, hogy felrémlik bennünk a Laputa, az égi palota korrodálódott jószívű robotja, Nauszika cicaszerű sidekickje, A vándorló palota szív nélküli főhőse, és a szülő nélküli gyerekkarakterek, a családtagjaikat féltő hősök. Sok-sok apró elem, melyek a Ghibli-filmekből ismerős világokba vezetnek vissza.
Na de a történet nem itt kezdődik, hanem a ráérős hétköznapokban, amit egy egyedül játszó kislány derűs életszemlélete dob fel, barátsága egy ravasz kiscicával, és különös rádiója, mely egy másik világból közvetít. Magányát egy undorító és félelmetes szörnyeteg felbukkanása szakítja meg, és egy különös fiúé, aki megmenti őt a természetfeletti lénytől, összebarátkozik vele, majd hirtelen eltűnik. A történet be is csap minket, egy ideig azt hisszük, hogy kettejük kapcsolatáról, egy édes gyerekszerelemről fog szólni a film, vagy két világ romantikus találkozásáról, ahogy történt az A vándorló palotában, de a fiú többé nem tér vissza, csak emlékének jelenléte marad mindvégig erős. Asuna alig egynapos szerelmét elveszítve találkozik annak öccsével, aki egy másik világból érkezik, hogy megszerezze a követ, amelyet bátyja hagyott a lánynál, és amellyel ki lehet nyitni a két világ kapuját. A lány, nem is tudva, merre tart, elindul ebbe a rejtélyes országba, melynek nevét legendák őrzik: ez Agartha.
Agartha a régi történetek szerint csodákat rejt, a Földön nem ismert lények lakják, kincsei egész életre gazdaggá tesznek, és teljesíti egy kívánságát az utazónak, aki az akadályokat leküzdve eljut a világ legmélyére. Igazi meseország. De a valóság nem ilyen csodás, Agarthában megbomlott élet és halál harmóniája, az emberek kifosztották a városokat, háborút és szegénységet hagyva maguk után, na meg ki nem hunyó gyűlöletet a felső világ iránt. De a legenda még mindig él, aki megtalálja Agartha szent helyét, és ajánlatot tesz istenének, az kívánhat tőle valamit.
Asuna nem egyedül vág neki az útnak. Talán nem is merészkedne Agarthába, ha hátsó szándékoktól vezérelt, háborús múltú tanárával egymásra nem találnának, hogy együtt vigyék végig ezt a fantasy környezetben zajló road movie-t. Morisaki mesél Asunának Agartháról, mint a helyről, mely visszahozhatja a halottakat. A lány, aki apja halála után és anyja rengeteg munkája mellett teljesen magára maradt, csábítónak tartja ezt a lehetőséget, pláne, hogy egyetlen társát, a nemrég megismert Shunt is elveszítette. De maga Morisaki is fel akar támasztani valakit, az évekkel ezelőtt elhunyt feleségét, akinek halálába máig nem tudott beletörődni. Előttük a lehetőség, hogy visszahozzák szeretteiket a másik világból, de nem mindegy, milyen áron.
Innentől a gyenge szerelmes történet átfordul valami jóval komolyabba, a belső küzdelem külső kalanddá alakul, mely során főszereplőinknek (Shun öccsével kiegészülve) el kell fogadniuk, hogy a sors megváltoztathatatlan., és hogy bele kell törődniük mások elvesztésébe. Miközben a halál felfoghatatlan és feldolgozhatatlan - látjuk, Asuna anyja sem tud megbékélni a helyzettel, a munkába menekülve pedig lányának sem nyújt érzelmi támogatást -, mégis túl kell esni a gyászon, hogy élni tudjuk az életünket.
Kívül pompás, belül tartalmas
Komoly mondanivaló ez egy gyerekeknek (is) szánt mesétől, de komoly az az apparátus is, amelyet a háttérben megmozgatott. Az egész attól olyan hiteles, hogy láthatóan rengeteg munka van benne: mind az animáció, mind a szinkronhangok és a zene első osztályú még ha azért most is találunk hiányosságokat a kapkodó történetben: az egyenetlen súlyozást az események között és a lezáratlanságot.
Ettől eltekintve ez már míves mestermunka, a festmények és a számítógépes animáció olyan ügyes találkozása, mely felér az ultramodern sci-fi és a patinás fantasy döccenőmentes összekapcsolódásával. Ez a látványvilág a film egyik fő pozitívuma, kár, hogy a kapkodó történet nem engedi a teljes elmélyülést. A másik pedig a zene, amit Shinkai régi partnere, Tenmon szerzett- a két férfi még a Falcom-játékok készítésekor találkozott, Shinkai mint animációs rendező, Tenmon mint zeneszerző. Nagyszabású kalandban vehet részt a néző a Csillaghajszában, mely jelentésében is igen fontos tartalmakat hordoz életről, halálról, elmúlásról, és a keserű gyásztapasztalatról, hogy az élet megy tovább.
Adatlap:
Csillaghajsza
(anime film, 2011)
Eredeti cím: Hoshi wo Ö Kodomo
Rendező: Shinkai Makoto
Stúdió: CoMix Wave Inc.
Hossza: 116 perc
.jpg)
